A fejlesztések fejlesztése, avagy miért kell a mai gyereknek tökéletesnek lenni?

Ahol gyermek van a háznál a családi-és baráti beszélgetések gyakran arról szólnak, hogy mikor - hova viszik a gyerekeket – születésüktől fogva, hogy biztosan megállja majd felnőttként helyét a nagyvilágban. Az internet is tele van ezeket a félelmeket megerősítő csoportokkal (baba-mama klubok, elég jó szülő, és sorolhatnám vég nélkül), és azzal az üzenettel, hogyha nem viszed gyermekedet ideje korán mindenféle fejlesztésre, bizony majd elmarad az iskolában, és te drága Édesanya, drága Édesapa nem is vagy annyira jó szülő.

Nézzük meg ezt a helyzetet a gyermekek szemüvegével. Mit üzen ez a nekik?

Azt, hogy valami baj van vele. Hogy nem elég jó nekünk. Hogy többet várunk tőle. Így tartjuk őket is és magunkat is végül akaratunkon kívül is folyamatos nyomás alatt.

Az újszülött- és kisgyermekkornak pont olyan természetesen kellene, hogy lezajlódjon, mint egy növény növekedése esetében. Szeretettel, tudatos döntéssel elvetjük a magot (mert ugye nem szoktunk csak úgy a kertbe kimenni és magot szórni a földbe, hanem képben vagyunk, és tudjuk, hogy most mit csinálunk..), vizet és napfényt biztosítunk számára - a természet pedig teszi a dolgát.  A magocska először gyökeret ereszt – ez a gyerekek esetében a családban megkapott érzelmi biztonság- aztán kihajt a föld felé is elkezdi engedni a hajtásait. Kezdetben kicsik, zsengék ezek a hajtások, később ágacskák, majd ágakká erősödött képződményekké válnak. E közben a növényeket érik a külső hatások, évszakok váltakozása, időjárási jelenségek. Pici koruktól kezdve folyamatosan felveszik az információkat a környezetből és azokat van idejük beépíteni, s mindezek egyenlő eloszlása is fontos, valamint a megfelelő keretek között zajló növekedés: van napfény, víz, szél, hó stb.

S minden növény fejlődik a maga útján.

A tavasszal elrakott palántáimat az idén már tudatosan megfigyeltem. Egyszerre ültettem őket, és bizony mindegyik nagyon eltérően fejlődött. Szinte mindenben eltérést mutattak, színükben, nagyságukban, termések hozatalában. És?

A gyermekek erre természetüknél fogva képesek lennének – ha hagynánk és nem akarnánk állandóan beleavatkozni a fejlődésükbe. Az első életévek a nyugalomról, szeretetről, szociális kapcsolatok kialakulásáról, tapasztalásról kellene, hogy szóljanak: ez az az időszak, amikor a nagy felfedezés közben a gyermek is megnyugszik és "gyökeret ereszt", békésen elhelyezkedik a világban, melyet biztonságosnak érez.

A gyerekeknek állandóan érzelmi biztonságban kell lenniük, hangsúlyozom érzelmi biztonságban. S mellette jöhetnek a gyerekek érdeklődésére, vágyaira, szükségleteire épülő környezeti hatások. Mindig tudd, hogy, amit teszel, kiről szól! A te megfelelési, maximalista kényszeredről, vagy a gyermek valós szükségéről.

Gondolatban folyton a jövőben járunk (2 évesen már azt keressük, melyik iskola lenne a legjobb számára, vajon melyik egyetemen tanul…), így nem éljük meg a jelent - egyszerűen sosem vagyunk jelen. Mikor van, hogy csak úgy leülünk a gyerekek mellé, játszunk önfeledten, vagy „csak” csendben figyeljük őt? Miért érezzük azt, hogy állandóan tennünk valamit értük? Hova lett a bizalom, a szeretet?

Az állandó aggódás, hasonlítgatások és fejlesztés minden, csak nem a kicsi javára való. 

Legjobb fejlesztés a bizalom

Azt mondják nincs rosszabb a fiús anyáknál. Magukhoz láncolják fiaikat és állandóan rivalizálnak a srácok választottjaival. Nagyon szerettem volna, ha ez nálam másként alakul!

Volt is az életemben előttem néhány példa, ahol megfigyeltem, hogy mik azok a jelenségek a fiús mamák és „menyek” (sosem szólítom így a fiaim csodálatos feleségeit) között, amikre én tudatosan készülök, hogy az én családom életében másként lesz. Nos, megvolt az esküvő, és néhány hónap múlva próba előtt álltam, vagyis konfliktusba kerültem a fiatal feleséggel. Amúgy derekasan beleállva a helyzetbe! A részletek most nem fontosak, hanem a tudat, hogy most mindent elveszíthetek, ami valaha fontos volt az életemben. Ez a felismerés nagyon fájt. Minden pillanatban magamban kerestem az okokat, az akadályt, kerestem a választ a hogyan továbbra. Tudtam, hogy bennem van a kulcs, a megoldás. Tudtam, hogy a helyzetet magamnak teremtettem. Azt is tudtam, hogy a szeretet a megoldás, de azt nem tudtam, hogy mit tenne most a szeretet.

Néhány hét eltelte után egy komoly beszélgetés volt köztem és a fiam között. Az ő szájából elhangzott egy ébresztő mondat:„anya, kérlek, hogy bízz bennem!” Ez a szívemig hatolt. És akkor ott megtaláltam a bennem rejlő akadályt: elvesztettem a fiamba vetett bizalmat, a gyermekemben, akiért én évtizedeken keresztül éltem és dolgoztam. Ez a tudat felébresztett, és azóta is átsegít a pillanatokon. Tudom, hogy lesznek még más nézőpontok a családban, de már mindenkinek - köztük - magamnak is megengedem a tévedést, és azt is, hogy a saját útját járja.

Azóta rendíthetetlenül hiszek a gyermekben! Hiszek abban, van belül egy vezetője, aki segíti abban a felismerésben, hogy mi jó számára, hiszen, amit ő érez, azt senki más nem képes érezni. Bízni a gyerekben nekem annyit jelent, hogy ismerem őt, ismerem vágyait, érdeklődését, és hagyom, hogy a saját tapasztalatai által élje az életét. Ott vagyok, amikor kéri, s támogatom, amikor arra van szüksége. Javaslok neki, de sosem követelek.

Legjobb fejlesztés az elfogadás

Kik vagyunk mi, hogy megítéljük őket? Pusztán a születésükkel joguk van olyannak lenni, amilyenek. Joguk van kifejezni érzelmeiket, kinyilvánítani nemtetszésüket, saját módján kifejezni önmagát.

 Amikor elfogadom a gyermekemet úgy, ahogyan van, ahogy létezik, és hálát adok annak, hogy engem választott Édesanyjának, vagy Édesapjának. Amikor a szívem mélyén a létezéséért is hálát érzek, akkor beszélhetünk érzelmileg biztonságos gyermekkorról, mert innen indulni egy gyermeknek, és csak ebből az állapotból lehet majd erőfeszítések nélkül önmaga útját járni.

Gyakran emlegetem, hogy könnyű azt elfogadni, szeretni, aki úgymond „tökéletes”. Ez nem kunszt. Akkor elfogadni, szeretni, amikor látszólag nehezebbek a dolgok, több az ellenállás, akkor mutasd meg, hogy működik.

A létét fogadjuk el, nem a cselekedeteit. Amikor igazi elfogadásban vagyunk, semmit sem kell tennie, semmit nem kell teljesítenie gyermekünknek.

Legjobb fejlesztés az ok-okozat törvény elismerése

A világon minden az ok és okozat elve szerint mű­ködik. A történések az ok és okozat törvényén alapulnak. Amit mi véletlennek nevezünk, az nem más, mint valamely rejtett ismeretlen ok kifejeződése. Soha semmi nem történik ok nélkül. Ha nem tudod, akkor is működik! A gyermek életében, reakcióiban lásd meg magad! Minden pillanatában Téged, a rá ható felnőttet tükrözi. Látod, még egy ok, hogy hagyd a külső tényezőkben való megoldások keresését. Te mindig kéznél vagy magadnak, kezd hát meg a befelé figyelést, szeresd, és törődj magaddal, figyelj életed minden területére, hozd azt egyensúlyba, és nézd meg, hogyan változik meg gyermeked élete is.

Legjobb fejlesztés a tudatos jelenlét (MBSR)

Tudatos vagy éber jelenlétet jelent, amikor figyelmünket az adott pillanatra koncentráljuk, arra, amely éppen történik. Nem engedjük, hogy gondolataink elterelődjenek, nem akarunk máshol lenni, csak megélni a jelent. Az állatok és a gyerekek ösztönösen képesek erre, azonban a korral egyre inkább elsodornak minket céljaink a jelenből a jövőbe vagy a múltba – ezzel szorongásban, félelemben tartva minket. A tudatos lelassulás, gondolataink, szavaink, tetteink megfigyelése, tettenérése mindannyiunk számára tanulható. Amikor jelen vagyunk a gyermekeinkkel, akkor csak a pillanat számít. Ha sokszor meg tudjuk ezt tenni, mert a mindennapjaink szerves részévé válik a meditáció, s annak megannyi fajtája (ülő, sétáló, légző, nyújtó), önmagunk megfigyelése, szűnnek szorongásaink, aggodalmaink, már nem a jövőtől félünk, és hordozzuk a múlt tapasztalatait, hanem a jelent éljük meg.

Ez a félelem nagyon is jelen van a gyermekeinkkel való kapcsolatainkban.